Mindig is imádtam rajongói történeteket olvasni, sőt mi több, jómagam is írtam számtalanszor ilyen jellegű írásokat. Régen a nagy Jonas Brothers korszakomban ismerkedtem meg ezzel a világgal, azóta, ha szeretném sem tudnám elkerülni. Volt egy idő, amikor nem olvastam egyet sem, többnyire idő-, illetve kedvhiány miatt. Azonban mostanában, főleg másfél éve, illetve tavaly nyáron újra kezdtem fanfictionöket olvasni, csak most a feltörekvő Ausztrál pop-rock zenekarról, a 5 Seconds of Summerről. Mivel talán egy jó magyar történetet találtam, leginkább angolul olvastam őket, így fejlesztve szókincsemet és olvasásértésemet angolból. (Meg kell mondjam, tényleg hasznos. Eleinte nagyon féltem tőle, de már nagyon folyékonyan megy az olvasás angolul. Hamar rá lehet állni)

Most viszont, elkövettem életem legnagyobb hibáját, és beleolvastam pár magyar "műalkotásba".

Kár volt.

Nem tudom, hogy én nőttem-e ki ezekből, vagy csak az írók lesznek egyre rosszabbak, de merem állítani, a régi Jonas Brothersről íródott fanficek mérföldekkel jobbak voltak, mind történet, mind írásmód szempontjából. Persze, azok közül sem volt mind egyedi, szépen megfogalmazott, tényleg jó történet, mert persze minden témának megvan a maga fejfájós része is (büszkén jelentem, én is idetartoztam, hiszen én is elkövettem azokat a borzalmas hibákat, amiket egy lelkes, de kezdő,  11 éves fanfic író elkövethet). De azt hozzá kell tennem, hogy nem egy olyan írópalánta volt, akikben tényleg volt és van is tehetség. Talán ezért is fájt ennyire a mostani harmatgyenge felhozatalt látni.

Lehet örülnöm kéne neki, hogy a szokott "koncerten találkozom a 5sosszal/Ausztráliába költözöm, és belém szeret az egyik srác" és az egyéb sablon változatok vannak mindenhol, mostanában mindenki próbálja a legfurcsább, nem megszokott történeteket megírni, amik az egyediség helyett inkább az abszurdum világának igencsak távoli mocsarában kötnek ki. A fiúk a történetben esetleg bukott angyalok, vámpírok, sellők, amik eleinte talán érdekesnek ígérkeztek, de egyre több ilyen történetet írnak, így kicsit sem lesz egyedi. Néha az egész egy nagy mix lesz, mint azok a zöldséglevesek, amikbe mindent beledobálnak, amit a zöldségesnél meg tudtak venni. Néha jobb egy picit földhözragadtabbnak lenni. De ha mindenképp ilyen témában szeretnél írni, az sem baj, hiszen néha lehet zseniális történeteket alkotni így is, csak a ló túloldalára sem kell átesni, mert ennyi erővel Luke Hemmings félig citrom is lehetne, a fanfic címe pedig a "gyümölcszenekar háborúja" lenne. Ugye, hogy nem kell minél merészebbeket kitalálni? Persze, a fantáziavilága határtalan, csak van az a híres aranyközépút...

Már ha egyáltalán beszélhetünk írásmódról. Mostanában egyre népszerűbb az ilyen típusú történet:

3. A helyesírás

Én velem is előfordult már, hogy elírtam egy szót és nem vettem észre. Emberi dolog. De kérlek, alapvető szavakat tanuljunk már meg leírni. A muszáj az nem muszály és egyéb ly-j különbségek, a ban/ben-ba/ben toldalékok, a vessző használat. Ó, és egy másik gyakori hiba, a felkiáltójel használat. Sokszor találkozom azzal, hogy minden mondat végére felkiáltójelet tesznek, így mikor olvasom, a fejemben állandó kiabálásnak hangzik az egész. Például: "Múltkor elmentem a boltba! Vettem egy liter tejet! Hazamentem, és megittam!". Ez így nem helyes. A felkiáltójelet csak óhajtó-, felkiáltó- és felszólítómondat végére teszünk, kijelentő mondat végére pedig PONTOT! A vesszőhasználatot sem olyan nehéz megtanulni: hogy elé mindig teszünk vesszőt, felsorolásnál is kell, és elé csak új tagmondatnál, illetve minden tagmondatnál. Vannak emberek, akik mindenhova tesznek vesszőt, valakik pedig sehova. Ez is iszonyat irritáló olvasás közben. Persze én is elrontom sokszor, irodalom tanárom a feles vesszőimet szokta lehúzni, de sok gyakorlás után meg lehet tanulni.

Ide tartozik az egybe-, illetve különírás kérdése. Gyakori hiba: "Felszeretnélek hívni". Ez nem helyes, mert a fel a hívni főnévi igenévhez kapcsolódik, eredetileg "felhívni", azonban közé ékelődik a "szeretnélek" ige. Így helyesen: fel szeretnélek hívni. De így van a "Meg akarlak hívni" és társai,

4. A brutalitás

Bár következő bejegyzésemben a Vácon tett kirándulásomról terveztem írni, de ez most várat magára kicsit. Ennek oka, hogy életem egyik legmeghatározóbb könyvélményén vagyok túl és bár lehet senki nem fogja elolvasni, de mégis írnom kell róla. Emellett a könyv mellett nem lehet csakúgy elsétálni, hátat fordítani neki, aztán ha esetleg kötelezőolvasmány, a tanórán adott vázlatot betanulni a dolgozatra. Ez a könyv szerintem nevetségesen alul értékelt és egyáltalán nem értem, miért nem örvend nagyobb elismertségnek a fiatalok körében, amikor van olyan jó, mint a Zabhegyező. Ez a könyv túl jó ahhoz, hogy egy egyszerű kötelező legyen.

Az író új regénye egyrészt szabályos diákregény, mulattató, néha tragikumba forduló diákcsínyekkel, ártatlan vagy borsos kamasztréfákkal, ugyanakkor jóval több is ennél: egy társadalom lélektani regénye. A Horthy-korszak leendő katonatisztjeinek neveléséről, a határszéli kadétiskoláról szól a regény, ahová az úrifiúkat küldik, hogy a legérzékenyebb kamaszkorban történő kínzatások és az embertelen fegyelembe való nevelés után legtöbben maguk is nevelőikhez hasonló kínzókká, fegyelmezőkké legyenek. Azaz: egy erkölcstelen társadalom áldozataiból ennek a társadalomban a védelmezői. Ottlik hitelesen és nagy művészettel ábrázolja ezt a testi-lelki terrort, aminek védtelenül ki vannak szolgáltatva ezek a kamaszok, és azt a folyamatot, amely odáig zülleszti őket, hogy ezt a természetellenes világot természetesnek és egyedül lehetségesnek fogadják el. A kadétiskola komor, baljós épülete a huszas évek ellenforradalmi Magyarországának szimbóluma – és a regény ennek a szimbólumnak társadalmi és erkölcsi tartalmát, valóságát mutatja be, ítéletet mondva fölötte.

A leírás alapján tényleg nincs benne semmi érdekes. Elég hihetetlen, hogy egy ezerkilencszázhúszas években játszódó regény, ami egy katonaiskoláról szól fiú szereplőkkel ennyire tetszett nekem, illetve, hogy a sorok között és a szereplőkben sikerült megtalálnom magamat. De ezekről később.
Iskola a határon. Igazából már a cím elég sok mindent magában hordoz. Bár az iskola tényleg a nyugati határon van, de ez a határ a felnőtté válás határát is jelzi, és a könyv nagyrészt erről szól.
Ottlik szemtelenül modern. A szóhasználat, a káromkodások, az elbeszélőmód, hogy a történet egyáltalán nem kronológiai sorrendben játszódik, hogy a történetet egy másik írás (erről később) köré építette... Tényleg csak dicsérni tudom. Tele van mélyebbnél is mélyebb gondolatokkal, olyan mondatokkal, amiket mindenkinek ismernie kéne, mert elképesztő üzeneteket rejt. Sőt, aki tud a sorok között olvasni, az még többet talál benne. Ugyanis Ottlik remekül le tudta írni a leírhatatlant, olyan érzéseket írt körül, amik mindannyiunkban lejátszódnak akár nap mint nap.
Még számtalan más dolog tette ezt a művet fantasztikussá. Az egyik maga benne is van a könyvben.  „A három év például egyáltalán nem telt el, hanem van; minden pillanata áll egy helyben, kivetítve a mindenség ernyőjére, szélesen, mint egy divergens sugárnyaláb metszőpontjai szferikus felületen.” Ottlik ezt az egészet remekül érzékeltette. A könyv azon tulajdonsága, hogy nem időrendben játszódik a történet, pont ezt tette lehetővé. Egyik pillanatban még újoncok a katonaiskolában, utána arról ír, hogy negyedéves korukban mi történt velük, ugrál térben és időben. Ehhez hozzájárul az a sok-sok apróság, amivel tele van a könyv. Az olyan félmondatok, mint például "aznap gulyásleves volt ebédre", "időközben feltörtem a diót" az egészet annyira valóssá és igazivá teszik.
A könyv úgy kezdődik, hogy a felnőtt Bébé, azaz Both Benedek megkapja egy volt iskolástársa/barátja kéziratát. Medve küldte neki, Medve Gábor, aki történetesen már meghalt. Bébére hagyta írását, aki azt tehet ezzel, amit csak akar. Bébé persze rögtön munkálkodni kezd vele, az egyesszám harmadik személyben íródott kéziratot kiegészíti, leírja az ő szemszögéből, ami esetleg másképp történt, azt írja le. Így egyszerre kapunk két nézőpontot. Szerintem ez valami fantasztikus megoldás lett illetve rohadt jó ötlet.

Hogy miért mondtam azt, hogy a könyv a felnőtté válásról szól? Mert így van. Mikor ezek a fiúk bekerülnek a katonaiskolába elszakadnak biztonságot rejtő családi fészküktől, meg kell tanulniuk egy új helyen lenni, új szabályok közt, egy olyan helyen, ahol nem ismerik a határaikat, és a játékszabályaikkal sincsenek tisztában. Pedig ezek a szabályok fontosak, de nem feltétlen jók. Ezek az élet szabályai, az életé, ami igazából elég mocsok játékot űz velünk. A kérdés az, hogy mi megtanulunk-e engedelmeskedni, behódolunk-e ezeknek, vagy hátat fordítunk nekik és megpróbálunk, ki tudja mekkora árat fizetve, de hűnek maradni önmagunkhoz. Ha hátat fordítasz, akkor rosszat teszel, mert nem állnak ki melletted, ha behódolsz, akkor is rosszat teszel, nincs jó megoldás. Vagy van? Ki számít bátornak? Aki képes ellenállni vagy aki behódol? Medve Gábor, ó, kedves Medve az utóbbit próbálta, és nagyon nehezen találta meg helyét ebben az egész forgatagban, de aztán a könyv végén kimondja saját válaszát.

„A világhoz nem alkalmazkodni kell, hanem csinálni, nem újrarendezgetni azt, ami már megvan benne, hanem hozzáadni mindig.”

Kétségtelen, hogy igaza volt, de miként a matt-fenyegetés ellen sem lehet úgy védekezni, hogy felborítjuk a sakktáblát, az igazság nehézágyúit sem lehet bevonszolni olyan törékeny szerkezetekbe, amilyenek az emberi társadalmak.

A mohácsi csata négyszázadik évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak.

Ez mindig így van: semmi nem megy úgy, ahogy kellene, száz, ezer, tízezer vágyunk, reménykedésünk dugába dől: de az az egy, legfeljebb két legeslegfontosabb dolog, ami nélkül nem lenne élete az embernek, az végül mégis sikerül. Csak úgy mellékesen, természetesen. Hálára sem tart igényt a sors.

Ismerőssé vált ez az egész, idegen világ, de azért majdnem ugyanolyan átmenetinek éreztem, mint az első napon. És semmilyennek. Csinálta az ember, amit kellett, egyelőre. Egyelőre? Meddig? Örökké. Vártunk valamit. Tudtuk, hogy hiába várjuk. Sosem lesz itt semmi.>
Lehet mélyebbre esni a földnél.


„Non est volentis, neque currentis, sed miserentis dei.”, 
vagyis 
„Nem azé, akinek arra akaratja vagyon, sem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.”

Hát ha tényleg érdekel, először is biztos arra vagy kíváncsi, hogy hol születtem, meg jaj, milyen gyerekkorom volt, meg hogy a szüleim hogyan jöttek össze, mit csináltak addig, meg minden, szóval ilyen Copperfield Dávid-os hülyeségekre, csak hát ebbe én, tudod, nem mennék bele, az az igazság.

Két éve, tizenhat évesen olvastam először a Zabhegyezőt. A könyv maga tetszett, de úgy éreztem, mintha Holden rám öntötte volna mondanivalóját, nekem pedig nem volt lehetőségem felfogni, hogy mit akar az egész jelenteni.Emlékszem, mikor becsuktam a könyvet az első olvasás után: sokkoló volt, pedig nem is tudtam mi is volt olyan nagyon sokkoló. Ugyanezt éreztem az Egy különc srác feljegyzéseivel is, egyébként azt is tervezem majd újraolvasni. Ez az a két könyv, amihez úgy érzem nem voltam elég érett, de talán még most sem vagyok.

Mielőtt azonban belekezdenék a könyvről alkotott véleményem kifejtésébe, szeretnék pár szót ejteni magáról a fordításból. Ahogyan olvasgattam moly.hu-n véleményeket róla, sokakat felháborít, hogy megváltoztatták a címet és nem értik, miért kellett a mai szleng és nyelvi közegbe illeszteni a regényt. Szerintem nincsen semmi baj vele, sőt. Nem mondom, hogy Gyepes Judit fordítása rossz lenne, mert tényleg szépen fogalmaz és nagyon jó munkát végez, azonban előfordult velem, hogy nem értem. Ez persze azért van, mert már azokat a szavakat régen nem használjuk. Kétségtelen, hogy furcsa volt ezeket a modern szavakat egy olyan régi műben olvasni, mint a Rozsban a fogó, de igazából teljesen korrekt volt. A könyv eredeti nyelvén, angolul még mindig teljesen érthető, hiszen olyan szavakat használt, mint crap, illetve goddam, fuck, illetve megjelennek olyan kifejezések, mint give a damn, sőt önmagában a damn is sokat szerepel. Ez számunkra elég természetesnek hathat, azonban Salinger korában ez igencsak nagy újdonságnak számított. Így, mivel az eredeti még mindig nem elavult, azonban idővel Gyepes Judit fordítása annak számított, szükség volt erre. Az új fordításhoz adtak egy kis mellékletet, amiben a fordító, Barna Imre fejti ki ezt. A másik probléma maga a cím kérdése volt.
Mikor először olvastam a Zabhegyezőt, egyáltalán nem értettem a címet. Miért Zabhegyező? Értem, hogy van benne az a dalocska, de miért zabhegyező? Mi a jelentősége? A kötet eredeti címe Catcher in the Rye sem magyarázta meg a kérdést számorma, nyilván mert nem ismertem a regényben szereplő Burns verset eredeti nyelven. Felesleges lenn leírnom a cím keletkezésének történetét, helyette belinkelem a melléklet pdf linkjét, amiben le van írva. Viszont bemásolom a különbséget a két fordításból.

Lehet csak én voltam a hülye, de nekem nem volt értelmes a Zabhegyező megoldás. Igaz, tényleg sokkal jobban és kedvesebben hangzik, de szerintem a Rozsban a fogó jobban visszaadja az eredetit.

Szóval nekem semmi gondom nem volt a fordítással, sőt külön örülök is neki. Sokan felháborodtak meg nem tetszik nekik, azoknak valószínű nem is fog.

Akkor most nézzük a könyvet.

Mint minden regény után, amit elolvasok, ez után is utánanéztem molyon, pár véleményért. Meglepődtem, mennyi ember nem érti ezt a könyvet. Megjegyzem, én sem teljesen, de első olvasásra is tudtam, hogy ezzel várnom kell. Vannak könyvek, amiket nem lehet csakúgy elolvasni, vannak könyvek, amikhez idő kell, amiket át kell gondolni, érezni, átrágni, megemészteni és csak azután jöhet az ítélkezés. Na, Salinger műve is pont ilyen.

Most egyelőre tekintsünk el a mondanivalóról. A Catcher in the Rye minden tekintetben hatalmas újdonságnak és irodalmi újításnak számít. Előtte nem volt könyv, amiben trágár szavakat használta volna és ennyire hitelesen visszaadta volna a mindennapi beszédet. A mű egyáltalán nem cselekmény központú, azonban van egy-két fontosabb jelenet. Salinger elképesztően hitelesen ábrázolta Holdent, kétségtelenül remekelt abban, ahogyan belebújt ennek a tizenhét éves srácnak a bőrébe. A karakterrajz, amit megformált tényleg zseniális, kevés embernek sikerül tényleg ilyen hiteles karaktert alkotnia. A könyv olvasása során sokszor elfelejtettem, hogy nem Holden írta és hogy ez mind csak spekuláció,
Mint már említettem, első olvasáskor nem értettem, mit akart mondani Salinger. Úgy éreztem, mintha Holden a nyakamba öntötte volna az életét, azt a sok mindent amit el akart mondani. Borzasztó letargikus hangulatba kerültem a könyv miatt egyébként és hirtelen mindent én is utálni kezdtem.
Holden beteg volt - mentálisan beteg. Szeretném ezt az elején leszögezni. Sokan Holdent egy lusta, nemtörődöm, beképzelt, egyszerű lázadó gyáva alaknak tartják. Ezek az emberek vajon olvasták a könyvet? Lehet csak a vágy, hogy egyszer pszichológus legyek és ennek örömére eljátszottam a gondolattal, hogy Holden az én páciensem, de elkezdtem elemezni miközben olvastam. Számomra Holden semmi esetre sem volt gyáva. Egyszerűen csak elvesztette az öccsét, nem bízik az emberekben, mindenkit képmutatónak tart és álszentnek, mindenhol bűnt lát, az embereket rossznak és hülyének, és persze nem hallgatja meg soha senki. Emiatt persze hazudni is kezdett. Ezt le is írja, hogy ő olyan tökéletesen érteni. Holden nem találja a helyét a világban, amit utál, mert tele van elvárásokkal és ő persze utál ezeknek megfelelni, mindenhol felszínességet lát és... egyszerűen nem tudom megfogalmazni. Felesleges lenne, Salinger már megtette.
Azonban még pár dolgot szeretnék kiemelni. Antolini tanár úr olyan dolgokat mondott Holdennek, amiket szerintem mindenkinek tudnia kéne. Amik fontosak. Amik elgondolkodtatnak. Amik igazak.

Az éretlen ember arról ismerszik meg, hogy hősi halált halna az ügyéért, az érett meg arról, hogy egyszerűen csak élni akar érte.

Többek között rá fogsz jönni, hogy teelőtted másokat is felkavart és megrémített, sőt beteggé tett már az emberek viselkedése. Töltsön el izgalommal és lelkesítsen, hogy egyáltalán nem vagy ezzel egyedül. Sok-sok embertársadat fogta már el ugyanez az erkölcsi és szellemi felháborodás, ami most téged. Néhányuk szerencsére tanuságot is tesz küzdelmeiről. Te pedig tanulhatsz tőlük, ha akarsz. Ugyanúgy, ahogy egyszer majd, ha lesz mit, tetőled is tanulhat valaki más. Gyönyörűen működik ez oda-vissza.

Azon, hogy szerintem a vesztedbe rohansz, valami egészen sajátos, egészen borzasztó bukást értek én. A bukott ember ilyenkor még azt sem érezheti vagy hallhatja meg, ha puffan. Csak zuhan és zuhan. Olyan ember jár így, aki nem kaphatta meg a környezetétől azt, amit keresett. Vagy legalábbis amiről úgy hitte, hogy nem kaphatja meg. És ezért abba is hagyta a keresést. Úgy, hogy igazából el se kezdte. Érted?

Kedvenc idézeteim a könyvből:

Ha szép idő van, a szüleim gyakran kimennek a jó öreg Allie sírjához, és visznek virágot. Egyszer-kétszer elmentem velük, de aztán beszüntettem. Először is rossz volt abban a hülye temetőben látni Allie-t. Hogy körül a halottak, sírkövek, meg minden. Ha süt a nap, még nem is olyan rémes, de kétszer – kétszer! – akkor voltunk kinn, mikor éppen esni kezdett. Iszonyú volt. Esett az eső a sírjára, esett a fűre a hasán. Mindenre esett. A látogatók mind ész nélkül rohantak a kocsijukhoz. Ez az, amitől majdnem kiborultam. A látogatók elszaladhatnak a kocsijukhoz, bekapcsolhatják a rádiót, meg minden, aztán elmehetnek valami jó helyre ebédelni – mindenki, csak Allie nem. Ezt nem bírtam elviselni. Tudom, hogy csak a teste van a temetőben, a lelke az égben van, meg a többi link sódert is, mégse bírtam elviselni. Bár ne lenne ott. Te nem ismerted Allie-t. Ha ismerted volna, értenéd, mit gondolok. Ha süt a nap, nem olyan rossz, de a nap csak akkor süt ki, amikor akar.

A legjobb az volt abban a múzeumban, hogy mindig minden ugyanott van. Hogy nem mozdul senki. Hogy százezredszerre is azt láthattad, hogy az eszkimó épp most fogott ki két halat, a madarak javában húznak dél felé, a szép agancsú, szép karcsú lábú szarvasok még mindig isznak a tócsából, és az a csupasz mellű indiánnő ugyanazt a takarót szövi még mindig. Nincs változás. Csakis te leszel más. 

Játék ám, ezt, ni. Még hogy játék! Aki nagymenőkkel van, annak naná, hogy játék, ezt elismerem, persze. De a másik oldalról nézve, ahol nincsenek nagymenők, hol a játék? Sehol. Nincs játék.

Nem tudok többet írni a könyvről. Erről a könyvről nem írni kell, hanem elolvasni.

Úgy értem, féltél-e már attól, hogy minden menthetetlenül elrohad körülötted, hacsak nem csinálsz sürgősen valamit?

I mean did you ever get scared that everything was going to go lousy unless you did something?

egyenesen a naplómból, első, javítatlan változat.
kitalált kiadó 2015

Előző blogomon már kapott ez a könyv egy ömlengő, nyáladzó bejegyzést, de úgy gondolom, megérdemel egy kicsit összeszedettebbet. Hogy miért? Mert ez a könyv rólam szól. Tele van motivációval, minden sora azt súgja, hogy írjak, írjak és írjak. De közben mégis sokkal több ennél.

A történetről:

Cath Simon Snow rajongó. Oké, az egész világ Simon Snow rajongó. De Cathnek a rajongás az élete - és nagyon jó benne. Az ikertestvérével, Wrennel már gyerekkorukban a Simon Snow sorozatba helyezték magukat, ez segítette őket át azon az időn, amikor az édesanyjuk elhagyta őket.

Olvasás. Újraolvasás. Simon Snow fórumokon való lógás, Simon Snow fanfiction írás, minden egyes filmpremierkor egy könyvbéli karakternek való felöltözés.

Cath tesója később kinőtte magát a fandomból, de Cath nem tudta elengedni. Meg hát nem is akarta.

Most, hogy főiskolára mennek, Wren megmondta testvérének, nem lesznek szobatársak a kollégiumban. Cath magára maradt, teljesen a komfortzónáján kívül kell lennie. Kapott egy udvariatlan szobatársat illetve az állandóan jelenlévő, iszonyat helyes barátját, egy történetírást oktató tanárt, aki szerint a fanfictionök a civilizált világ végét jelentik, és egy helyes osztálytársat, aki mindig csak szavakról akar beszélni. Közben állandóan az apja miatt aggódik, aki nem csak szeretetteljes, de törékeny és még sosem volt egyedül.

A kérdés: meg tudja csinálni? Meg tudja csinálni anélkül, hogy Wren ne fogná a kezét? Készen áll arra, hogy a saját életét tudja élni? Hogy a saját történeteit tudja írni?

Vagy folytatni fogja azt, amit eddig is tett: mások történetében fog élni?

Annak, aki nem ismeri a fanfictionök világát, illetve teljesen más, mint Cath, talán joggal mondhatja: ebben a könyvben semmi nem történik. Pedig ez egyáltalán nincs így: ebben a könyvben minden történik. Elképesztő, amit Rowell csinált ebben a könyvben: fogott egy igazán kicsi komfortzónával rendelkező lányt, aki nehezen tud ismerkedni, nehezen lép ki a megszokottból, a való világ helyett szívesen él egy kitalált világban, aztán ezt a lány egyszer csak főiskolára vitte az ikertestvére nélkül: a lányra pedig rázódul az eddigi olyan világ, amitől elzárta magát.
Hiszen bár voltak barátai otthon is, de ők a nővéreivel kötött barátai voltak - és amúgy is mindenki jobban szerette Wrent, pedig ugyanolyanok voltak. A szobatársa, Reagen pedig annyira bunkó, a barátja Levi pedig mindig jelen van. Közben irigykedik testvérére, aki mindent a szobatársával csinál, állandóan róla beszél, közben nem veszi észre, hogy a testvérével mi van. Persze Cath végül kialakít egy egészen furcsa, de mély és igaz barátságot a lánnyal, aki már az első percben bunkó volt vele. Levi pedig... feltűnően rendes, megértő és érdeklődő és annyira aranyos. Persze ez csak egy része: Rowell megint csak megjelentette a családi problémákat, ott volt az apa, akiért aggódni lehetett, az anya, aki egyszer annyi idő után megjelent és mintha elvárta volna, hogy a lányok megbocsássanak neki. Ez Cathnek nem ment ilyen könnyen - bár sosem voltam ilyen helyzetben, de nem hiszem, hogy ez felróható a lánynak.
Cath ebben a könyvben megnyílt. Fantasztikus volt, ahogy fokozatosan, lassan és baromi reálisan sikerült levetkőznie magáról a zárkózott énjét, de persze nem kell pálfordulástól félni: végig önmaga maradt közben, csak egy nyitottabb, szociálisabb verziót kaptunk.
A másik téma, amivel a könyv foglalkozott és szerintem hatalmas pozitívum, a fanfictionök kérdése: én is írok és mindig is írtam. Bár én nem egy könyv világát alkottam újra, azt csak most kezdem, hanem inkább zenészekről írtam ilyesfajta írásokat,  de attól még a lényeg ugyanaz: lehet szánalmas bevallanom, de ez van: én is éltem ezeknek a világában, mert... azt hiszem a könyv ezt százszor jobban megfogalmazza:

- Miért írunk történetet?
Az egyik idősebb tanuló, egy srác, úgy döntött, elkezdi a játékot - Hogy kifejezzük magunkat.
- Helyes - mondta Professor Piper - Ezért írsz?
A fiú bólintott.
- Rendben, mi másért írunk?
- Mert szeretjük a saját hangukat - felelte egy lány. Olyan haja volt, mint Wrennek, talán még királyabb. Úgy nézett ki, mint Mia Farrow a  Rosemary’s Baby-ben (egy Ray-Bant viselve).
 - Igen - nevetett Professor Piper. Tündéri nevetés volt, gondolta Cath - Én is mindenképp ezért írok. Ezért is tanítok - mindenki vele nevetett - Mi másért?
Miért írok? Cath egy mély válasszal próbált előállni - tudva, hogy úgy sem mondana semmit, még ha ki is találna valamit.
- Hogy új világokat fedezzünk fel - mondta valaki.
- Hogy régieket fedezzünk fel - mondta valaki más. A tanár bólintott.
Hogy máshol legyünk, gondolta Cath.
- Tehát - mondta Professor Piper - hogy értelmet nyerjünk magunkat?
- Hogy szabadok legyünk - mondta egy lány.
Hogy megszabaduljunk magunktól.- Hogy megmutassuk az embereknek, hogy mi van a fejünkben - mondta egy srác szűk piros nadrágban.
- Feltéve, ha akarják tudni - bólintott Professor Piper. Mindenki nevetett.
- Hogy megnevettessünk másokat.
- Hogy figyelmet kapjunk.
- Mert ez minden, amit tudjuk, hogyan kell csinálni.
- A magad nevében beszélj - vágott közbe a tanár - Én tudok zongorázni. Folytassátok. Imádom ezt. Imádom.
- Hogy ne halljuk a hangokat a fejünkben - mondta a srác, aki Cath előtt ült. Rövid fekete haja volt, ami egy sötét foltba ért össze a nyakán.
Hogy vége legyen, gondolta Cath
Hogy ne legyünk többé sehol egyáltalán.
 - Hogy nyomot hagyjunk magunk után - Mia Farrow mondta - hogy valami olyan hozzunk létre, ami túlél minket.
A fiú Cath előtt megint megszólalt - Aszexuális reprodukció.
Cath elképzelte magát a laptpjánál. Megpróbálta az érzelmeit szavakba formálni, hogy mi történt akkor, amikor jó volt, amikor működött, amikor a szavak észrevétlenül jöttek ki belőle, a mellkasából szöktek fel, mint a rímelés, mint az ugráló kötelezés, gondolta, ugrálni mielőtt a kötél megüti a bokád.
- Hogy megosszunk valami igazat - válaszolta egy másik lány. Még egy Ray Ban.
Cath megrázta a fejét.
- Miért írunk? - kérdezte újra a tanár.
Cath lenézett.
Hogy eltűnjünk.

Mindeközben a könyv nem csak a miért írunk kérdésre ad választ, hanem a fanfictionök elvi kérdésével is foglalkozik. A tanár, Professor Piper természetesen ellenzi, azzal indokolja, hogy az más világa, nem a sajátunk. Persze eljátszhatunk a gondolattal, de nem alkothatjuk újra. Mert nem a miénk. Cath szerint abban a pillanatban, hogy mi változtattunk rajta, a miénké válik. De hiába, a tanárt nem sikerült meggyőznie, Cathnek meg kellett írnia egy saját történetet.

Ezt róhatom fel talán a könyv egyetlen hibájaként. Ugye a regény hatalmas különlegessége, hogy fejezetenként meg van szakítva a Simon Snow történetekkel, néha kapunk az igaziból, azonban sokszor Cath írásaival ajándékoz meg minket Rowell. Azonban a könyv végén végül sikerült megírnia Cathnek a történetét, azonban azt nem olvashatjuk el. Ezt nem árulom el, miről szól, hatalmas spoiler lenne szerintem. Viszont elgondolkodtató és rengeteg kérdés fogalmazódhat meg bennünk. Legalábbis bennem megfogalmazódtak.

A könyv másik pozitívuma - beszéljünk ezekről, csak ez van szinte -, hogy nem papírmasé figurákkal dolgozik. Az Eleanor and Park után féltem kissé, hiszen ott is húsvér karaktereket kaptunk, féltem, hogy csalódni fogok, azonban ez nem lett így: Rowell hozta a szintet. Nem csak Cath karaktere lett kidolgozott, hanem a többieké is. Ott van Wren, aki éppen különutakon jár, rajta keresztül is bemutat valamit a könyv, az állandó bulizás, az "ezaz mostmár élek" életmódot bírálja, hogy vajon helyes-e állandóan részegre inni magunkat, hogy ezzel bizonyítsunk valamit. Ott van Levi, az ultimate boyfriend goal, aki annyira emberi és valós lett - érdeklődik Cath iránt, megismerjük pár negatív tulajdonságát is, fantasztikus. Bárcsak nekem is lenne egy Levim! Reagen is kitűnőre sikeredett, a szúrós sündisznó volt az, aki legtöbbet segített Cathnek, még akkor is, ha ezt önmaga sem ismerné be.

Hála istennek egy könyv, amiben karakterfejlődés is van! Ez pedig egyrészt Cath, akit már fenn említettem, a másik viszont Wren, hiszen ő is jelentős eseményeken megy keresztül. Bár a könyv nem köré épül, de mégis megismerhetjük, hogy ő hogyan küzd meg ugyanazokkal a problémákkal, mint főszereplőnk, hiszen a könyvben megjelenik számukra egy igencsak kényes és fájdalmas kérdés: az anya téma. De erről nem szeretnék többet írni, inkább a könyvet olvassátok el.

Szóval igen, egy megint csak tökéletes Rowell könyvet kaptunk. Csak dicsérni tudom, nekem nagyon sokat jelentett ez az olvasmány, hatalmas nagy hatással volt rám, pedig nem történt benne semmi különös.

A könyv még nem jelent meg magyarul, a fenti idézetek és a fülszöveg saját fordítás :)

Sherlock Holmes, aki eredetileg Sir Arthur Conan Doyle kitalált nyomozója, aki 1887-ben jelent meg először a könyvek lapjain. A briliáns brit mesterdetektívről szinte mindenki hallott már, a közelmúltban pedig számtalan film illetve sorozatadaptáció készült a nagy sikerű Holmes történetekből. Leghíresebb megtestesítői közé tartozik Robert Downey Jr, aki egy 2009 Holmes film főszerepét vállalta el, Jeremy Brett, aki a Granada Televison által készített sorozatának Sherlockja volt, illetve Benedict Cumberbatch, aki a BBC 2010-ben készített Sherlock című sorozatának főszereplője. De Sherlock alakját többen is magukra öltötték, többek között Ronald Howard, Basil Rathbone, Peter Cushing, Roger Moor, Vaszilij Livanov, Matt Frewer, Richard Roxburgh és Jonny Lee Miller.
Ezek közül egyet szeretnék kiemelni, méghozzá a BBC alkotását, Sherlockot, főszerepben az előbb említett Benedict Cumberbatch-csel és Martin Freemannel.

Figyelmeztetés: erősen addiktív sorozat. én szóltam.

100% cumberbitch

Rengeteget gondolkoztam, miről szóljon az első bejegyzés. Rengeteg ötletem volt, de mire ténylegesen leültem a laptophoz és nekiálltam az írásnak, semmi nem jutott eszembe. Pedig annyi minden érdekel most, és egy igenis nívós, értelmes bejegyzéssel szerettem volna nyitni.

Először, felvetődött bennem, hogy írok egy világmegváltó cikket a feminizmusról. Aztán rájöttem, hogy bár hiába vallom magam most már feministának, ennek a bejegyzésnek még érnie kell - túl komoly ez a téma, én pedig nem vagyok még elég jártas boncnok, valószínű nem tudnám megfelelően boncolgatni a nemek között egyenjogúság problémáját. A véleményem még kialakulóban van, nyilván nem fogok egy félkész, változó akármit idetenni elétek, mármint, ha olvassa egyáltalán bárki a blogomat.Egyébként rengeteg globális téma van, ami érdekel és szívesen megosztanám róluk a véleményem, így biztosan várható ilyen is,

Utána, eszembe jutott, hogy lehetne kritika megfogalmazás egy könyvről vagy sorozatról. De rögtön jött a kérdés: melyikről? Mi az, ami leginkább megfogna bárkit? Ezt is későbbre hanyagolom, összetettek lesznek ezek is.

Mivel nem akarok elkanyarodni a lifestyle, semmit mondó blogok világába, az időpazarlás elkerülése végett (ezt a szót sosem használtam, most sem tudom miért) hanyagolom a "tippek és tanácsok a nyári forróságra" témákat. Azonban, mindenképpen szeretnék egy bejegyzést, amiben magyarországi látnivalókat sorolok fel, hogy szerintem hova érdemes kiruccani a nyáron, illetve én hova tervezek eljutni a családommal, na nem mintha bárkit is érdekelne.

Amit még remek lehetőségnek tartottam, az egy művészeti tartalmú írás lett volna. De mivel a slam poetryvel is még bőven csak ismerkedünk, nem szerettem volna az elején a lecsóba csapni. Viszont a mutassunk be egy magyar írót/költőt ötletem is megingott, azt inkább egy rendszeres rovat formájában fogom írogatni, remélem lesz érdekeltség.

Jött a következő lépcsőfok, írjak egy zenekarról? Az ötlet nem volt rossz, de nem tartottam elég érdekesnek egy első bejegyzéshez, így inkább elcsúsztattam volna.

Esetleg egy nagy színész-mustra  elég figyelemfelhívó lenne? Biztos, hogy nem.

Mivel egyik ötletem sem tetszett magamnak, így inkább úgy döntöttem, először is összegzem, mi várható majd a blogon. Remélem lesz legalább egy ember, akit érdekelni fog.